Menü Bezárás

Kovalik Balázs

Emlékképek

kovalik balázs

Rendező

Amikor még nem volt internet, meg youtube, meg arte, meg az összes hasonló műsor és eszköz, a kultúrát, művészetet kedvelő és igénylő emberek számára a szocialista Magyarországon zsigeri kábulatot okozott, ha egy világsztár idelátogatott. Vagyis nekem zsigeri kábulatot okozott a Tavaszi Fesztivál egy-egy eseménye. Aztán elérkezett az idő, amikor alkotóként is belekeveredtem a fesztiválba, emlékeim szerint először akkor, amikor Gwyneth Jones vendégként énekelt abban a Turandot előadásban, amit akkoriban rendeztem. Nehezen tudom leírni milyen érzés az, amikor egy huszonéves kezdő rendező a világnak ez elárvult szegletében egyszer csak azon kapja magát, olyan énekesnek magyarázza a linóleumpadlós próbateremben koncepcióját, akit eddig csak a zenei könyvtárban fellelhető hangfelvételekről ismerhetett és csodálhatott. Nevetségesen hangzik, de azt érezhette az ember, eljött hozzá a világ. Talán mert jólesett, amikor Dame Gwyneth az előadás előtt öltözőjében megmutatta az ezüst és az arany fémköröm-kollekcióját, és együtt röhöghettünk azon, mennyire idejét múlt rekvizitumok lennének ezek ebben a rendezésben. Na ja, én egy másik évszázadból jövök, mondta nevetve és elindult a színpad felé a körmök nélkül. Zsigeri élménynek nevezném, igen. No meg azt is, amikor elkezdte énekelni a jégbe zárt hercegnő áriáját, mint izzó galagonya Puccini szenvedélyes zenéjével vágyódva a lángolásra. 

A Mozart Maraton életem egyik legnagyobb kalandja. Hónapokon keresztül azokon a darabokon dolgozni, amiket szeret az ember; azokkal dolgozni, akiket szeret az ember; és nem utolsó sorban, napi 12 órában azt csinálni, amit szeret az ember… Zsigeri élmény. Nem, sem előtte, sem azóta nem adatott meg ilyen formátumban, – de talán nem is baj. Ezeknek egyszeri élményeknek kell maradniuk.

Amikor egy napon játszottuk végig a három Mozart-Da Ponte operát, úgy éjfél után, miután Don Giovanni pokolra szállt, megszűnt a gravitáció. Azt éreztem, lebegek a föld felett, és azt észleltem, hogy ezzel nem vagyok egyedül a teremben. Ez lenne a katarzis? Végül is mindegy. Elmondhatatlanul jó volt. 

Mondhatnék számtalan példát, milyen előadásokat, koncerteket láttam a Tavaszi Fesztivál általam ismert periódusában, de ezeket nyilván felsorolja számtalan katalógus és műsorfüzet. Ezért szeretném felidézni itt azt a három bensőséges élményem, amelyek nem csak személyes kapcsolódást jelentettek, hanem olyasmit is, ami csak úgy, a hétköznapok kulturális medrében és kínálatában nem történt volna meg. Mert ha mindennap sonka van az asztalon, aligha jelent zsigeri élményt a húsvéti vacsora.

A harmadik nagy emlékem: találkozás Peskó Zoltánnal. Úgyis fogalmazhattam volna, hogy Pfitzner Palestrina című operájának bemutatója, a címszerepben Francesco Araizával, kegyetlenül jó szereposztással, csodálatos zenei megvalósításban. Mert igen, nagy élmény volt ez a darab, ez a zene, ez az előadás, egy fantasztikus őrület, pont olyan, mint maga Palestrina személye, és pont olyan, mint maga a vállalkozás, Palestrináról operát írni és ezt bemutatni. Ezt nem lehet hétköznap, ehhez ünnepi alkalomra van szükség. De nekem ezen a vasárnapi lakomán még is a találkozás volt a legnagyobb élmény, az együttműködés és a barátság Peskó Zoltán karmesterrel. 70 évesen sem megfáradva, hitét és kedvét nem veszítve, teljes szívvel lelkesülve emelte tiszta, érdeklődő tekintetét a zenekarra, kórusra, énekesekre az előadás kezdetén. Csak magáért ezért az egy pillanatért is megérte nekem a Tavaszi Fesztivál egész negyven éve.

Fotó: © Nagy Attila, Müpa

Mindenkinek van egy kedves emléke a tavaszi fesztiválról

KÖSZÖNJÜK, HOGY VELÜNK ÜNNEPLED A 41.

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁLT!